Amikor az ember lánya 14 évesen középiskolába kerül, az általánosból kiszabadulva nagynak képzeli magát. Úgy gondolja, ő már nem gyerek, kitört a kislányok világából, innentől kezdve komoly felnőttként kell kezelnünk őt. Aztán eltelik négy év, alanyunk betölti a 18-at és amilyen biztos volt az élet nagy dolgaiban azelőtt, olyan kétségbeesetten szemléli most magát és a világot. Keresi a helyét az emberek között, próbálja megérteni, mi miért történik körülötte. Ezt az útkeresést festi le nekünk nem ecsettel, hanem szavakkal Duba Gábor első regénye, egyben a könyvpiacra frissen berobbant WOW kiadó egyik debütálása.

A nevem tudták, az arcom ismerték. De csak én tudtam, ki és mi van mögötte.
Csak azért illeszkedtem be mindenhol, hogy ne lássák, valójában kilógok a többiek közül. Másként gondolkodtam és másként láttam a világot, mint a többi 18 éves.
Egy nap mégis rátalált valaki a hozzám vezető útra.
Mindent nekem adott, és aztán el is vette tőlem.
A sokkból megértettem, hogy minél több olyan pillanatot kell megélnem, amely éppen akkor jó, eltalál, felráz vagy rendbe tesz.
Minden ajtón benyitottam.
Fű, pia, menekülés, bulik és új barátok az életemben: egy domina, egy leszbikus lány és egy díler.
Feszíteni akartam a húrt, nem féltem semmitől. Hajtott a kíváncsiság, meg akartam tudni, ki vagyok igazán.
És most itt van ez a férfi. Ideküldték nekem valahonnan, hogy elvegye az önkontrollomat, és cserébe megkapjam önmagamat.
Szinte az apám lehetne, és mégis… Tudok annyit róla, ami ahhoz kell, hogy még többet akarjak.

Borító: 5/5 – Egyetlenegy szóval jellemezve: fantasztikus. A tervező tökéletesen szem előtt tartotta, hogy mindig a csomagolással találkozunk először és tudta, hogyan kell könyvet eladni egy mai olvasónak. A betűk egyszerűek, viszont nem egyformák, ennek ellenére nagyszerű összhangot teremtenek ránézésre. Nagyon tetszik, jól esik kézbe venni. (A hátulja is annyira esztétikus!)

Tartalom: 4/5 – Hogy őszinte legyek, igazán újszerű olvasmány volt számomra a Szabadon foglak. Leginkább Janne Teller Semmijére emlékeztetett, persze kevésbé drasztikus felfogásban. Első blikkre a két kötetnek köze nincs egymáshoz, egyszerűen az útkeresés és az élet értelme miatt vontam közöttük párhuzamot. Ugyanis mindkettő mélyen elgondolkodtató a maga nemében.

No de miért is?

Történetünk főhőse Saci (Sára? Sarolta?), 18 éves, érettségi előtt áll, és jól kibabrál vele az élet. Nem igazán érti a kortársait, ebből egyenesen következik, hogy környezete inkább csak elfogadja a létezését, mintsem bárminemű emberszámba venné. A szülei sem tudnak mit kezdeni vele. Jobban szeret tanulni a könyvek lapjaiból, mint az őt körülvevő nagyvilágból.

Aztán egyszer csak a semmiből jön vele szembe az a bizonyos első szerelem, konkrétan saját maga hímnemű kiadásában. Élik rózsaszín felhős mindennapjaikat, átadják egymásnak ártatlanságukat, egyszerű, de egyben mély értelmű beszélgetéseket folytatnak… Amíg a srác indokolatlanul át nem cuccol a Föld nevű bolygó másik végébe. Saci természetesen képtelen kiheverni az ilyenkor szokásos mély fájdalmat, ezért úgy dönt: elkezd élni. Részegen tombol egy kocsma asztalán, befüvezve énekelget, egyik buliból áttáncolja magát a másikba és egyre ritkábban alszik a saját ágyában. Az a pár hét már úgysem számít érettségi előtt, így is többet készült rá, mint az osztálytársai együttvéve. Kiruccanásai alkalmával egyre “furcsább” embereket ismer meg: egy különleges szolgáltatásokat kínáló dominát, egy dílert (akik végig közvetlen környezetében tevékenykedtek, csak éppen introveltáltsága miatt elkerülték a figyelmét), egy kirekesztett leszbikus lányt – és Zolát, a családos, jól kereső belsőépítészt, akivel azonnal egymásra hangolódnak. Egyre több időt töltenek egymással, bevezetik a másikat saját maguk kis világába, Saci pedig szép lassan kezdi megérteni, mi miért történik úgy, ahogy. Az eddig levegőnek nézett szüleivel is rendeződik a viszonya. Csakhogy idővel újra beüt az érzelmi krach, a lány ugyanis eleinte nem tudja hova tenni magában a férfit. Végül sikerül, bár szociális tekintetben kissé “rossz” helyre: a “reménytelenül beleszerettem” dobozba.

Mit tudunk leszűrni a sorok tartalmából? Az ember azt hinné első nekifutásra, ez egy éppenhogy nagykorúváwowpalyazat vált, intellektuálisan koraérett lány kálváriája nála huszonnégy évvel idősebb szerelmével intoleráns társadalmunkban. Nem egészen. Van más is a felszín alatt. Különben mit keresne itt egy domina, egy kábítószerárus és egy homoszexuális? Oldaltöltelékek? Fenét! A könyv minden egyes szereplője egyetlen üzenetet hordoz: a világ sokszínű. Nem minden kizárólag fekete vagy fehér, rengeteg árnyalat feszül még közöttük. Lehetünk kicsik, nagyok, okosak, buták, szőkék, barnák, heterok, leszbikusok, melegek, gazdagok, szegények, bűnözők, szentek a Föld bármely pontján – mind emberek vagyunk. Jogunk van élni. És ebből következik a probléma: vannak, akik ezt képtelenek megérteni. Gúnyolódnak a kövéreken, a betegeken vagy bizonyos szubkultúrák képviselőin, ellenzik a homoszexualitást, a kiugróan magas korkülönbséget a párkapcsolatokban, a fiatalok szórakozását “bezzeg a mi időnkben” címszóval és a végtelenségig sorolhatnám, mennyi minden ellen alakultak már gyűlöletklubok. De tényleg jó ez nekünk? Gyűlölködni, elítélni azt, ami más? Holott az nem feltétlenül rossz. Ha valaki különbözik tőlünk, azzal nem árt nekünk. Akkor mi miért bántjuk őt a megvetésünkkel?

Ez a könyv egy térkép. Nincsenek benne színes vonalak, amik elvezetnek A-ból B-be, nem figyelmeztet a nehezen járható ösvényekre és nem is jelzi a betonozott, sík, gyorsan átszelhető főutakat. Mindössze egyet mutat meg: a saját komfortzónánkból kivezetőt.

Rengeteget tanultam Saci életútjából. Bár magam sem vagyok kimagaslóan nagy világlátott ember (Húszévesen? Ugyan már!), ez még nekem is kissé új volt. Tizenhat éves kor felett jó szívvel ajánlom. Olvasd el, akár többször is. Csak ne érettségi előtt, mert képtelen leszel letenni.

Elmélkedésünk lezárásaként Duba Gábor vállalta, hogy öt kérdés erejéig újabb emésztésre alkalmas gondolatokkal tömi meg az olvasók fejét.

Saci és Zola között több mint húsz év korkülönbség feszül. Miért pont egy ilyen, társadalmilag kevésbé elfogadott kapcsolatot állítottál középpontba?

Ilyen kapcsolatok léteznek, és olyanról is tudok, amely nem érdekből, és nem az ún. kapuzárási pánikból építkezik.

Volt konkrét ihletője a könyvnek, vagy az egész a képzeleted szüleménye?

A történet jelentős részét a képzeletem alkotta, de természetesen voltak bennem előképek, mert lassan 48 éves vagyok, és elég sok dolgot megéltem már. Szóval képzelet, tapasztalat, ihlet. Azaz pont azok a tényezők, amelyeknek a világon minden könyv a születését köszönheti. Nagyon sok olyan ember jelzett vissza, aki már olvasta a regényt. Sokan ezt írták: „atyaég, ez a könyv rólam szól”. Számomra ez boldogság, mert azt jelzi, van még remény, vannak még valóságos, emberi lények. És válasz arra a kérdésedre is, hogy kiről mintáztam a főszereplőt. Arról a világra nyitott emberről, aki vállalja önmagát, vállalja az életét, akkor is, ha tudja, hogy sokszor esendő. Egyébként is az a véleményem, hogy az esendő szép, mert valós.

Saci vívódásait megismerjük a regényben. Szerinted egy Zola korabeli embernek mennyivel könnyebb vagy nehezebb elfogadtatnia másokkal nála jóval fiatalabb barátnőjét?

Akkor itt utalnék a korábban leírtakra. „Elfogadtatni”. Már a szóban az van benne, hogy nekünk ez a legfőbb dolgunk a világban. Elfogadtatni, hogyan élünk, elfogadtatni mit teszünk, elfogadtatni, kivel élünk. Francokat! A mi életünket nekünk kell élnünk. Ha nekünk rendben van, és mást nem bánt, akkor az jó.

Mit gondolsz, a szerelem mennyire korhoz kötött? 

Először visszakérdezek. Hogy valaki mennyire szereti a paradicsomos káposztát, az korhoz kötött? És a szüleit? A zöld színt? Ha ez még nem jelzi jól a véleményemet, akkor kifejtem. A szerelem szerintem nem korhoz kötött. Egy óvodás éppúgy lehet szerelmes, mint egy 70 éves. Viszont ha az előző kérdéseidből indulok ki, lehet, hogy te másra gondoltál. Talán arra, hogy szerintem lehet-e szerelmes egy fiatal egy idősebbe, vagy egy idősebb egy fiatalabba? Lehet. Hogy honnan tudom? Mert már több millióan megélték, mert mérhetetlen mennyiségű könyv, film, szól erről. Egyébként képzeld el azt a világot, ahol csak egymáshoz 1-2 év közelségben születettek élhetnének párkapcsolatban! Szomorú, és egyben röhejes is lenne.

Szerinted mi okozhatja azt a bizonyos passzivitást az emberek részéről, hogy nehezen fogadják el a szokatlant, az “abnormálist”?

A passzivitás még akár el is fogadható. „Nem tetszik valami, de nem az én dolgom, tehát nem szólok bele”. Ennél sokkal nagyobb baj az, hogy az emberek jelentős része bele is akar szólni abba, ami nem tetszik neki a mások életében, ami számára abnormális. Szeretném egész egyszerűen leírni erről a véleményemet: NEM VAGYUNK ISTENEK! Semmi közöm ahhoz, hogy a szomszéd srác lilára festeti a haját, az unokahúgom pedig minden este bulizni jár. Ha valaki komolyan kéri a véleményemet, akkor szívesen elmondom, hozzátéve, hogy ez csak egy vélemény. De nem szólok bele mások életébe. Már csak azért sem, mert az „abnormális” relatív. Ami neked az, nekem nem. És akár fordítva. Szokás szerint kicsit eltáncoltam, úgyhogy vissza a kérdéshez, és a válaszhoz. Szerintem több ok is van. Frusztráció amiatt, hogy unalmas, rossz, elszúrt az élete. Irigység, hogy ő soha nem meri megélni azt, amit szeretne, ezért haragszik arra, aki igen. Szűklátókörűség, ami adódhat olyan neveltetésből, mintából, amiből nem mert kilépni soha, mert ha szűk is, mégiscsak ez az ő komfortzónája. Egy posztomban írtam: „Akinek nincs rendben az önértékelése, az ehelyett mások értékítéletének és elvárásainak próbál megfelelni.” Kiegészíteném: Az ilyen ember másoktól pedig azt várja, hogy úgy viselkedjenek, ahogy neki megfelel.

326 oldal, WOW (2015) – 3490 Ft (kartonált)

Kedvezményesen megrendelhető a kiadó honlapján ITT!

A recenziós példányért hálás köszönetem Duba Gábornak és a WOW Kiadónak!

Leave a comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.