Újév. Tele vagyunk tervekkel, ötletekkel, melyeket annyira, de annyira meg akarunk valósítani az elkövetkező 365 napban, hogy márciusra már a listánk felére sem emlékszünk. Nagyjából így kezdődik egy újabb esztendő normális emberek számára – de ezen a blogon sosem ők kapták a főszerepet. Soron következő könyvünk szenvedő alanyának nem éppen listaírogatással indult az újév, hanem a fél családja kiirtásával. Nem egy szép kezdet, az biztos.

Libby ​Day hétéves volt, amikor az anyját és két nővérét meggyilkolták a kansasi Kinnakee-ben. Libby túlélte a mészárlást, és nagy port kavaró vallomásában azt állította, hogy tizenöt éves bátyja, Ben volt a tettes.
Huszonöt évvel később a Gyilkosok Klubja – egy hírhedt bűnügyekkel foglalkozó titkos társaság – felkeresi Libbyt. Azt remélik, bizonyítékot találnak Ben ártatlanságára. Libby anyagi haszon reményében együttműködik velük: felkeresi azokat, akik akkor éjjel ott voltak a házukban, és beszámol a klubtagoknak mindarról, amit megtud. A nyomozás során lepusztult sztriptízbárokban és elhagyatott városokban keresi az igazságot, és miközben lassan fény derül az elképzelhetetlenre, ugyanabba a helyzetbe kerül, mint amikor minden elkezdődött: újra egy gyilkos elől menekül.

HOGYAN KERÜLT HOZZÁM? Már jó ideje szemezgettem a regénnyel a legjobb barátom polcán és a “Vidd el, nagyon jó, kölcsönadom!” kezdetű lelkesedése sem arra utalt, hogy hagyjam ott pihenni. Úgyhogy hazajött velem egy kis időre.

BORÍTÓ: 4/5 – Nem vitték túlzásba – jó értelemben. Egyszerű betűtípusok, kellően nyomasztó fekete színek, bár a rozsdás lakat alapján előbb jutna eszembe egy sötét raktárban fogva tartott szerencsétlen sztorija, mint egy farmon játszódó thriller. Habár… asszociáció kérdése.

TARTALOM: 4/5 – Egy kerek, egész történet egyetlen könyvben, nyitva hagyott kérdések és hajhullasztó logikátlanság nélkül – ami azért elég ritka a kortárs irodalomban. Végig ébren tartja az agyadat, a maga kénye-kedvére irányítja a figyelmedet. Szakavatott krimirajongóknak valószínűleg nem lesz újdonság a cselekmény végkimenetele, mert konkrétan az orrom elé tolta a megoldást, amit ennek ellenére sem vettem észre. Itt is világossá vált, hogy gyakrabban nyúltam olyan könyvekhez, ahol inkább a fantázia mozgott, mint az észjárás.

A hangulat pont olyan nyomasztó, amilyennek lennie kell: bőven elég dózist kapunk egy teljes csőd szélén tengődő családi farm életéből, a leghidegebb tél kellős közepén. A történet lelki hátterébe nem mennék bele túl mélyen, mert egyrészt nem vagyok kriminálpszichológus, másrészt nem érthetjük meg azt, ami velünk nem történt meg, harmadrészt hiába vagyok egy alapvetően elfogadó személyiség, véges az empátiám. Csak négány gondolat erejéig boncolgatnám.

Adott egy édesanya, Patty, aki annak ellenére vállalt négy gyereket, hogy egyet sem képes felnevelni – és itt nem az anyagi háttérről beszélek, bár az is sokat nyom a latban. Férje eladósította a közös erővel felépített farmjukat, majd angolosan távozott az életükből, magára hagyva a nőt egy kamasszal és három kisgyermekkel. Mit várnánk hasonló helyzetben egy családanyától? Darabokra hull a lelke, ki sem teszi a lábát a lakásból, elhanyagolja önmagát és gyerekeit, majd megelégeli saját helyzetét, kimászik az ágyból, rendbe teszi magát és évek kemény munkájával felszámolja az őt ért nehézségeket, ezzel pozitív példát mutatva gyermekeinek, akik vele együtt erősödnek meg a nehéz időszak után. Ám Patty sajnos ennek a hosszú, többszörösen összetett mondatnak csak az első három részéig jutott el, arra sem véve a fáradtságot, hogy segítsen fiának túljutni a tinédzserkor bájos problémáin, és ez az, amiért nem tudtam teljes mértékben együtt érezni vele. (Victim shaming confirmed.) Tisztán látszik, hogy a lavinát a férj indította el és senki felett nincs jogunk ítélkezni, de gyerekként megéltem hasonló szituációt, nagyjából tudom, miről koptatom a billentyűzetet.

Egyes számú áldozatunk (merthogy kettő is van), Libby pont a lázadó kamaszévek előtt, kisgyerekként szembesül egy olyan traumával, amit felnőttek is nehezen dolgoznak fel: meggyilkolják a családját. Mindössze hét együtt töltött év jutott neki édesanyjával, ennek ellenére megmutatkozik bennük néhány közös vonás: az önállóság és a tenni akarás teljes hiánya. Libby végül túltesz saját anyján és mindkettőn felülkerekedik, amikor nyomozásba kezd bátyjáért (és saját lelkiismerete megnyugtatásáért), ám amíg munkanélküliként az őt megsajnáló civilek adományaiból tartotta fenn magát, semmilyen szinten nem mutatkozott meg benne a tettvágy. (Victim shaming again.)

Harmadik szenvedő alanyunk Ben, aki börtönbe kerül, mivel a bíróság mindent elhisz egy zavarodott hétévesnek. A srác tisztában van a teljes igazsággal, mégsem szólal fel családja védelmében, mert valljuk be, nem igazán bírta őket. Ez pedig nem vetett rá jó fényt az igazságszolgáltatás (vagyis inkább jogszolgáltatás) szemében.

Tehát, nagyon nyitott személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy megértsük Flynn szereplőinek indíttatását, érzelmeit, ez a regénye mégis bekerült azok közé, amelyeket jó szívvel ajánlok bárkinek. Miért? Mert megmutatja, mindig történhet rosszabb. Sokkal rosszabb.

400 oldal, Alexandra, 2014 – 3699 forint (kartonált)

Leave a comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.